Ész nélkül...úton

  Elég rég írtam már, pont ezért azt hiszem itt van az ideje.Most is elég nehezen megy, bár kicsit tömbösitve vannak most a gondolatok a fejembe így nehéz lesz kifejteni amit akarok, mondjuk egyébként se megy mindig olyan jol ahogy azt szeretném.

   Nem tudom mikor állok tovább Banditol, egyenlőre vigan elvagyok még itt és úgy tünnik még nem is unnak.Sokat mászkálunk és szórakozunk ahogy azt kell, és hogy őszinte legyek piszkosúl jol esett, de szerintem legkésőbb jövöhéten tovább állok.Ez valami olyasmit jelent, hogy fingom se lesz hogy onnan hová, valamit a melót is ott kell hagynom, amivel aránylag már kivagyok békülve.Féreértés ne ssék nem azért mert megszoktam és haláluk előtt álló embereket, hanem olyan tájakon járok amit fiatal koromban is nagyon szerettem.Akkor se az a fajta voltam aki könnyes szemmel merenget egy kép előtt mert azon éppen egy tengerparti naplemente volt.Sokkal inkább az a fajta aki szeretett az ilyen helyekre kiülni, mondjuk egy sziklára és onnan nézni a tájat vagy a partrol a vizet és csodálni.Szomorú hogy ezt a dolgot mindössze pár mondatba letudom, talán többet érdemelne.

   Valamelyik nap, talán pénteken, Mátraszentimrére kellett kiszállítanom egy csomagot.Odafelé menet az út mellet találtam egy párkány szerűséget.Jobban nem is tudnám leírni, hogy mi volt az de nagyon jó volt.Rá lehetett látni az egész mátrára, vagyis egy jelentős részére, de nagyon jó volt.Odafelé csak egy percre álltam meg, úgy voltam vele, hogy majd visszafelé amikor már letudtam a melót sokkal jobban fog esni.Először jöjjön a rossz és hadjuk a végéra a jó dolgokat.Egy idős házaspárhoz kellet mennem, azon belül is a bácsika volt az akinek szolt a szálítmány.Ezzel még nem is lett volna baj csak be kellet mennem a házba mert a nénike nem bírta el a csomagot, de még a kapuba felhívta a figyelmem arra, hogy a férje néha még a világháborúban érzi magát.Ennek tudatában totyogtam be a házba a nem csekály súlyal bíró csomagokkal.Egy kellemes kis egyszintes fehér házókó volt sok sok magas fával az udvaron, az ajtó rögtön a konyhába nyilt ahol ott ült a papó közvetlen a bejárattal szemben.Erősen kopaszódó feje és abnormálisan sűrű hófehér bajsza nem engedte, hogy levegyem róla a szemem, jobb kezét a combján tartotta ballal pedig egy botot markolászot és folyamatosan motyogot valamit.A néni kedvesen helyel kínált és elment megkeresni az olvasó szemüvegét mert alaposan elakarta olvasni az átvételi papírt át ne verjem, mindezt teljesen mosolyogva közölte velem.Kicsit már kezdtem kellemetlenül érezni magamat a folyamatos bámulás miat, oly annyira, hogy már nem is mertem odanézni, egyszerűen gyilkolt a nézése.Hoszzú percek után, és pár liter kellemetlenség szülte veríjték után épp amikor azon gondolkoztam, hogy hol a picsába van már a nénike egyszer csak megszolalt a vádló tekintet tulajdonosa.Az igazat megvalva nem túl sokat értettem abbol amit mondott, de hamar áttért a háborús történetekre.Ezeket azért is értettem jobban mert a hangja ekkorra felerősödött, a nénike pedig még sehol nem volt.Ahogy emelkedett a hangerő úgy kezdett minnél jobban előre halyolni immáron két kézzel támaszkodva a boton.Az egésznek a lényege az volt, hogy hogy is sebesült meg a nyaka illetve a lába és, ha megint jönnek az oroszok nem fog tudni elmenekülni.Amikor vonultak vissza oroszországol beton bunkerekben voltak elszálásolva, ezek közt pedig drótpályán küldözgeték ki nekik az ételt.Az egész szenteste volt, ilyenkor még a háborúban is egy kicsivel jobb menű járt a katonáknak, ezel kapcsolatosan elmondta azt is, hogy az oroszoknál a gránátosok illetve a mesterlövészek voltak piszok jók.Amint megérkezet a nagy kondér tele az ünnepi menüvel egy gránátos telbe találta, erre a bunkerből mindneki korohant, köztük ő is csak leghátul volt és ő ért ki utoljára.Pont ez volt a szerencsély így a következő pecsapodó gránát csak őt hagyta életben de még így is súlyos sebesüléseket szenvedett.A kitünő orosz mesterlövészekről is elmesélt egy történetet.A testvérét felküldték egy fára figyelni aki a nagy hidegben belelhelt a tenyerébe, és ebből kiszúrta egy lővész és leszedte.Ő ott meg is halt.Mirre ennek a végére ért ismét visszhúzodott a szék támlájához és megint csak egykézzel fogta a botot, majd visszasülyedt a motyogás és gyilkos tekintet közé.Ezek után már csak percek kérdése volt és megérkezett a nénike a szemüveggel és sürű elnézés kérések közepette gyorsan átszaladta a papírokat majd egy aláírást követően elindulhattam hazafelé.

   Már allig vártam, hogy visszatérhessek a párkányra, pont naplementére értem oda ami ott nem semmi látvány volt.Felhajtottam napszeművegem és a kocsinak támaszkodva néztem ahogy alábukik a nap a horizonton.